Zenével, hangszerekkel, stúdiózással kapcsolatos gondolatokat, ötleteket, tanácsokat olvashatsz ezen az oldalon…
Az alábbi anyagokat szerzői jog védi, felhasználni csak a pontos forrás megjelölésével lehet!
Analóg és digitális…, avagy a Nagy kérdés…
A probléma általában abból ered, hogy felszínes ismeretek alapján hozunk döntést, ítéletet, és ez nagyon igaz a címben szereplő témára is.
Ha egy mondatban szeretnénk a lényeget megfogalmazni, akkor azt mondhatjuk: A digitalizáció a végtelen (analóg) végessé (digitális) való leképzése. Egyszerű mondat, de érdemes még egyszer elolvasni és értelmezni, mert benne van a hang szempontjából minden felmerülő válasz.
Egy analóg rendszerben – amilyen a világunk – tetszőleges időpontot választhatunk ki egy esemény megfigyelésére (pl. hallás). Ennek matematikai megfelelője egy egyenes, amin végtelen számú pontot tudunk kiválasztani. Végtelen számú információ feldolgozásához végtelen idő és kapacitás szükséges, ezért ezt a luxust még az analóg természet sem engedheti meg magának. De mielőtt előre szaladnánk, nézzük meg, mi a helyzet a digitális rendszerrel… Mint az előbb meghatároztuk, a digitalizáció a végtelen adatfolyam diszkrét egységekben való leírását jelenti. Nagy ugrással el is érkezünk a digitális hanghoz, amihez ma jellemzően a 12-32 bit közötti felbontást társítjuk. Ez azt takarja, hogy milyen finom lépcsőkre bontjuk fel a végtelen vonalunk mintavételét (ne keverjük a mintavételi frekvenciával, mely az átvihető frekvenciasávot határozza meg). ÉS ITT VAN az első dolog, amit fontos megérteni: bármilyen finom is a felbontás, két lépcsőfok között szintén végtelen számú pont vehető fel! Vagyis a digitális SOHA nem tud akkora információt hordozni, mint az analóg. De EBBŐL még ne vonjunk le azonnal hibás következtetést, a későbbiekben kitérünk erre is. Szóval egy bármilyen jó felbontású digitális konverzió, KEVESEBB információval fog rendelkezni, mint az eredeti analóg jel. Nagyon fontos, hogy itt ne az analóg hanghordozókra gondoljunk, hiszen azok más korlátoktól szenvednek. A kitétel akkor életszerű, ha egy operaénekes élőben hallgatását hasonlítjuk össze a digitális felvétellel. Amit a koncerten hallunk, az a teljes adatfolyam (zene), ami a „tökéletes” felvételen van, az meg a minta-vett, vagyis hézagokkal telített másolat.
Mégis, miért halljuk jónak a jó felvételeket? Fentebb említettük, hogy még a természetben is luxus a végtelen adatfolyam feldolgozása, és ez alól az ember sem kivétel. A talán legközismertebb példa a látásunkhoz kötődik: elegendő 24 állóképet vetíteni egy másodperc alatt és azt már az agyunk mozgóképnek fogja fel. Mi ez, ha nem mintavétel, egyfajta digitalizálás? Az agyunknak sincs végtelen számítási kapacitása, ezért korlátoz dolgokat. A már említett látás mellett a feldolgozási kapacitás másik jellemzője a hallás korlátozott frekvenciaátfogása. Az agy egy bioszámítógép, a maga kapacitásával. Az evolúció során a különböző élőlények, különböző képességekre tettek szert, de mindig másik korlátozásával. Tehát ebből a tekintetből máris érthetővé válik, miért érezzük „tökéletesnek” a digitális felvételeket a tudott hiányosságok mellett is: egyszerűen azért mert a bennük hordozott információ elégséges a TELJESSÉG ILLÚZIÓJÁHOZ.
És akkor ejtsünk pár szót az analóg hanghordozókról is. A bakelit lemezek lejátszása mechanikai tulajdonságaik okán korlátozott dinamikával történhet meg, de ez jelentkezik a szalagoknál is. Másik probléma a digitálisnál rosszabb jel-zaj viszony, és a leges-legnagyobb gond: minden egyes lejátszás után minőségromlás történik! Nem véletlen, hogy a „nagy” hi-fi korszakban – amikor tényleg minden a minél minőségibb zenehallgatásról szólt – volt aki a megvásárolt lemezt egyszer játszotta le, mikor átjátszotta egy minőségi magnóval, minőségi szalagra. Ha a szalag már hallhatóan romlott, akkor jöhetett a második átjátszás. Szóval az analóg hangrögzítés nem jobb, de nem is rosszabb, mint a digitális, MÁS. Ha a fentieket figyelmesen olvastuk, akkor érthető, hogy miben más. Az időfolyam az analóg hordozókon analóg, vagyis bármelyik tetszőleges időpontban van információ! Ezzel ellentétben a digitális felvételen nincs tetszőleges időpont választási (hallgatási) lehetőség. Itt egyértelműen az analóg nyert, és sokan erre mondják azt, hogy melegebb, analógabb hangzás. Cserébe a digitális felvételeknél sokkal jobb a jel-zaj viszony, és kiváló a dinamikai nyitás, bár utóbbinál van egy érdekesség: míg a digitális felvételnél egyértelműen meghatározható a jel-zaj viszony, mely alatt nincs információ, az analóg esetében a jel-zaj távolságon lefelé túlnyúlik az érzékelés, vagyis a zajban, zajból is képes az agyunk információt kihallani.
Akkor most melyik a jobb? 🙂 Nincs ilyen, mindkettő más. Ha a felvételre, a zenélés eszközeire gondolunk, akkor ameddig lehet, maradjunk meg az analóg térben, s ha váltani kell, akkor maradjunk minél tovább a digitálisban, míg vissza nem térünk végül az analóghoz (mert a végső lehallgatás mindig az). Ezzel a témával zenészi szemszögből még foglalkozni fogunk.
A digitális rákfene: késleltetés, avagy a latency…
A digitális eszközök fantasztikusak, sokat tudnak, egyre jobban szólnak, és nélkülük lassan már nincs is élet… 🙂 Van viszont egy rákfenéjük, amiről csak a korrekt gyártók tájékoztatnak azonnal, a kiskereskedelmi oldalakon…, no ott nem reklámozzák ezeket az adatokat. De mit is jelent ez, és milyen hatása van?
Egy digitális eszköz az analóg-digitál átalakítóval kezdődik (ha van előtte analóg rész, akkor az még nem a digitális tér része!). Ez felel a folytonos analóg jel diszkrét értékekké alakításáért. Ha tetszik, ha nem ehhez időre van szükség. Miután az analóg jel másolata (mert ez másolat, és nem az eredeti jel!) létrejött, jöhetnek a különböző számítási műveletek. Egyértelmű, hogy minél összetettebbek ezek, annál számítás- és időigényesebbek. A lánc végét a visszaalakítás, a digitál-analóg átalakító zárja. Ennek újfent időre van szüksége, hogy a megfelelő folyamat végbemenjen. Ebből látszik, hogy a belépési időpillanathoz képest késéssel történik meg a kilépés, vagyis nincs szó egyidejűségről.
Mi a helyzet az analóg áramköröknél? Itt az elektromágneses tér változása történik, aminek a haladási sebessége a fénysebességgel egyenértékű. Ebben az esetben a hatalmas érték okán, emberi léptékben már beszélhetünk egyidejűségről.
Most vegyünk egy szemléltető példát: egy csúcskategóriás digitális keverőt és egy analóg pultot. Mindkettő bemenetére rákötjük a jelet, ami majd megjelenik a kimeneten. Digitális keverőnek válasszuk az egyik nagynevű angol márkát, melynek többmilliós nagy pultjának késleltetése a kategóriájában a legjobb: 0,7 milliszekundum, vagyis hétezred másodperc. Ez nagyon rövid idő, de ezalatt az idő alatt a fény – és az elektromágneses tér – 210 km-t tesz meg! Értelmezzük! Amikor bekötünk egy hangszert ebbe a digitális pultba, a kimenetén annyi idő múlva jelenik meg a jel, mintha egy Budapesten tartózkodó gitáros a Nyíregyházán lévő analóg keverőbe kapcsolódna! És akkor itt még csak a keverőről van szó, nincs digitális adó-vevő, modellező erősítő, stb. A végén a jel akár érezhető késéssel jelenik meg. Hogyan érezzük ezt? Csúnya – de zenészi – szóval élve, csökken a hang attack-ja. Ezért érezzük gyorsabbaknak az analóg erősítőket, torzítókat, és ezért szokták az analóg jelet mellé keverni a digitálisnak, hogy megmaradjon a gyorsaság érzete.
Kell-e sorrendet tartani a gitár effekteknél, s ha igen, akkor hogyan?
Sokszor felmerül a kérdés, hogy ha nem multieffektet használunk, akkor milyen sorrendben kell összekapcsolni a pedálokat. Mint minden esetben, itt is a működés megértése az elsődleges. Ha tudjuk, hogy a pedálunk mit és hogyan csinál, akkor azt is tudni fogjuk, hova kössük be.
Az effekt pedálokat alapvetően az alábbiak szerint csoportosíthatjuk:
-direkt jelmódosítók: torzítók, boosterek, előerősítők, wah és hangerő pedálok;
-digitális direkt jelmódosítók: pitch shifter, harmonizer;
-modulációs effektek: chorus, flanger, phaser, tremolo, vibrato;
-téreffektek: delay, zengetők.
Az első csoportba jellemzően azok az effektek tartoznak, melyek a gitár jelének erősítésén alapuló módosítását végzik. Legyen szó egy tiszta boosterről, vagy egy overdrive-on át az előerősítőig, a funkció hasonló, de mégis más sorrendiség a logikus számukra. Míg egy fuzz-t, vagy másik torzítót a lánc elején célszerű használni (lehet máshol is, de arról majd később), addig egy boosternek két értelmezése is lehet: vagy további drive-ot, vagyis erősítést akarunk adni a következő fokozatnak, vagy a teljes jelszintet akarjuk megnövelni. Ha előbbi a cél, akkor a torzítós láncban a helye, ha utóbbi, akkor a teljes effektlánc végén. Ha utóbbi, akkor figyeljünk arra, hogy az erősítő bemenetén elegendő headroom (tűréshatár a torzításig) álljon a rendelkezésre, különben azt érjük majd el, hogy torzításba visszük a bemenetet. Itt még nincs vége ennek a résznek, hiszen ha több és különböző torzító pedált használunk, akkor is célszerű egy sorrendet felállítani. Tegyük fel, hogy a booster-t a lánc végére kötjük be, teljes szintemeléshez, így ő kiesik innen. Funkció alapján az overdrive pedálok az elsők a láncban. Ha többet használunk, célszerű egyenként kisebb drive-ot beállítani, így az egyenkénti sound mellett lesznek új, közös drive-ok is úgy, hogy nem visszük végtelen gerjedésbe a rendszerünket. Következzenek a distortionok, ugyanazzal a megoldással, mint az overdrive-nál volt, majd jöhet a fuzz. A hangerő és wah pedálok helye attól függ, hogy mi a célunk velük. Ha a hangerőt a sor elejére kötjük, akkor a drive-ok meghajtását tudjuk vele szabályozni – az értelemszerű hangerőn túl –, míg ha a lánc végére kerül, akkor a teljes effektezett jel nagyságát szabályozzuk vele. Ha a wah a lánc elején van akkor kevesebb felharmonikust kap az áramköre, mint ha a torzítók után lenne bekötve, hiszen a torzítók felharmonikusokat generálnak, torzító után kötve sokkal agresszívabb lesz a hangzásuk. Az előerősítő pedálok jellemzően torzítók is egyben. Ha nem használjuk az előerősítő funkciót, akkor a kimenetet vissza kell szabályozni addig, mint egy normális torzítónál van, és ezzel a pedál át is alakult egy másik drive eszközzé. Ilyenkor a torzító láncba kell kötni. Viszont ha használjuk az előerősítő funkciót – ami lehet egy drive booster is –, akkor feltétlenül ennek a bloknak a végén a helye.
A második csoportba a hangmagasság változtatása és harmóniaképzésre alkalmas effektek kerülnek. Mivel ezek is a jelet direkt módosítják, célszerűen a lánc elején szerepelnek. Viszont itt is hasonló a végeredmény, mint a wah-nál: ha a torzító után szerepelnek, akkor sokkal agresszívebben szólalnak meg. Alapvetően a torzítók elé szokás őket kötni, de érdekes hangzás hozható ki utána kötött változatban is.
A harmadik csoportba azok az effektek tartoznak, melyek valamilyen vezérlő jel alapján változtatják, azzal modulálják a hangszerünk jelét. Ez az effektcsoport jellemzően középre integrálódik, a torzítós csoport után. Megtehetjük, hogy a modulációs effekt után kötünk torzítót, de minél nagyobb a drive, annál kuszább, mosottabb lesz a kimenő jel. Különleges effektnek használható!
A téreffektek – mint a nevük is definiálja őket –, a megszólalási terünket képezik le. Úgy szólalunk meg, mintha egy szobában, teremben, vagy hatalmas csarnokban lennénk. Ha ezt a mondatot értelmezzük, akkor mindjárt érthető, miért a lánc végén a helyük: ha egy teremben megszólal az erősítőnk, akkor elsődlegesen annak a hangját, majd utána a visszaverődöttet halljuk, és nem először a zengést. Természetellenes a zengető után kötött torzító, de különleges effektnek érdekes lehet. Ugyanúgy problémás a delay után kötött torzító, hiszen a halkuló visszhangjel egyre kevésbé tudja meghajtani a drive bemenetét, így annak a struktúrája, szövete folyamatosan változni fog. Természetesen ha effektként ez a cél, akkor nosza!
A fentiek a „logikus” sorrendet írták le, de ne feledjük: új hangzásokat csakis kísérletezéssel lehet elérni. Amire figyelni kell, az az, hogy a pedálokat egyenként ne vezéreljük túl, hiszen valószínűleg azt szeretnénk hallani, amit azok csinálnak, és nem azt, ami a túlvezérlésükből kialakul.